Földrajzi fekvés

Balatonberény Somogy és Zala megyék határán, a Marcali-hát és a Balaton találkozásánál, a Kis-Balaton tőszomszédságában, a Zala folyó torkolatától néhány kilométerre fekszik. A Marcali-hát kialakulása a földtörténet pliocén időszakában indult, az ún. Pannon - beltó homokos-agyagos üledéket hagyott hátra. Erre települt egy vastag pleisztocénkori folyóvízi hordalékanyag (a források szerint az Ős-Duna egyik ága rakott itt le törmelékkúpokat). A pleisztocén második felében a szárazzá váló hordalékkúp anyagát az erős szelek mozgatták, így észak-déli irányú buckasorozatok alakultak ki. A községtől keletre húzódó magaspartban a geológia iránt érdeklődők tengeri kagylós rétegsorokat láthatnak. A Bokros-hegy északi nyúlványa körül (Balatonberény és Balatonkeresztúr között) nagy számban találhatók különleges, agyagra rákövesedett, többmillió éves, legyezőformájú 2-8 cm nagyságú tengerikagyló-maradványok.

A régebben Berényi-gerincnek is nevezett, Balatonberény és Balatonkeresztúr között kezdődő, a túlsó partról is jól látható hátság 33–35 kilométer hosszan húzódik dél felé Böhönye és Segesd vonaláig. Magassága nem nagyon haladja meg a kétszáz métert, legmagasabb pontja Marcali és Kéthely között a Baglas-hegy (254 méter). A Marcali-hát alapja a pannon üledék és a felső-pliocén homok, a lösztakaró alól csak néhány helyen bukkan elő a homok- és agyagréteg. A természet erői persze napjainkban sem pihennek: a felszínt az eróziós és suvadásos hatások ma is formálják.

Balatonberény közvetlen vízparti részeit – a többi déli parti településhez hasonlóan – a tótól „rabolta el” az ember. A Déli Vasút 1861-es átadása után 1862 tavaszára a hullámverés és jégtorlás a vasúti pályatest hosszabb szakaszán olyan tetemes károkat okozott, hogy már annak fennmaradását veszélyeztetette. Elengedhetetlenné vált tehát a vízszint szabályozása, s ezt a kérdést a Sió-zsilip 1863 októberi oldotta meg. Ezt követően vált végleg „szárazfölddé” a ma strandoknak, sétányoknak, üdülőknek és nyaralóknak helyet adó terület.